Hirtelen nem is tudom hol kezdjem. Talán a nevemmel? Azzal, hogy ki vagyok? Na jó, Anabelnek hívnak diszlexiás vagyok és feltűnően hiperaktív. Rajongok a görög mitológiáért és történelemért. Fél éve lettem tizenhat. Ausztráliában élek... éltem, vissza nem megyek oda, az biztos. Mindig, mindenhol történik valami űrzavar, amit természetesen Én okoztam. Erre a ki vagyok kérdésre elég nehéz egyértelmű választ adnom, mert még én se igazán tudom, pedig már hat éve, hogy megkaptam apáim! levelét.
Most inkább menjünk vissza a múltba.....
De az életem nem tíz évesen lett elrontva, hanem a születésemkor. A születésemet még nehezebb elmondani, mint azt, aki vagyok. Születésem után alig pár nappal örökbe fogadtak. ( Igazából sose mondták el nekem, hogy örökbe fogadtak, csak motoszkált bennem egy érzés, hogy "Hé, te hülye! Valami nem fura itt? Biztos, hogy ők a családod?" ) Egy kedves férfihoz, és egy kedvesnek látszó gyönyörű nőhöz kerültem. Három éves voltam, mikor ők összeházasodtak. Született két gyermekük. Ők ikrek voltak, csak a kicsi Lexi magasabb volt a testvérénél, Bettinél. Csak így tudtam megkülönböztetni őket, különben mindig egyforma cuccokban jártak és mindenhova együtt mentek. Hat éves korom óta a dolgok nem úgy működnek, ahogy kellene. Az ikrek ekkor még csak három évesek voltak, de már ők is sejtették, hogy nem vagyok olyan, mint ők. Akkor tűnt fel a dolog, mikor nevelőanyám elvette tőlem a csokimat, mivel volt egy "Ebéd előtt semmi nasi" szabályunk... vagyis inkább az ő hülye szabálya volt ez, sose tartottam be. Feltette a polcra - még véletlenül se érhettem el. Egy pillanatra lelassult körülöttem az idő és alig egy perc múlva már csak azt vettem észre hogy a csoki a kezemben van.
Ezután többféle tárggyal is próbálkoztam. Vicces volt a szomszéd nénitől ingyen sütiket csórni, úgy hogy az ikrek kerülnek emiatt bajba. Egy ideig persze elhitték a szüleink, aztán már nem, mivel egyik alkalommal ők kint játszottak és én akkor loptam a sütiket. Büntetést kaptam. Nincs több TV és édesség. Minimum ezer évig. Legalább is nekem az a két hét ezernek tűnt... Megtiltották, hogy használjam ezt a különös 'képességemet'. Egészen tizenöt éves koromig nem is csináltam semmi rosszat... az ikrekkel. A pár év alatt több mindenre is rájöttem: nem csak a tárgyakat tudom mozgatni, de a vízhez is jó érzékem van. Csak gondolj bele. Akkor leszel vizes, amikor Te szeretnéd. Egy balesetben arra is rájöttem, hogy tudok lélegezni a víz alatt. Épp arra gondoltam, hogy meghalok, mikor egy ösztön miatt lélegezni kezdtem. Ostoba cselekedet volt, de megérte, mert még most is élek. Igaz nem túl rózsás a helyzetem és ez a sikátor is nagyon sötét.... Legalább a koncert ingyen van. De majd később. Szóval egy éve épp az udvaron ücsörögtünk kint, mikor az ikrekkel nem játszhattam, mert 'eltiltottak' a közelükből - hosszú történet, inkább nem kezdek bele ebbe is. Mellettünk a locsolócsőből ment a víz, gondoltam, "Miért ne?". Meg is foghattam volna a csövet, de az nem lett volna olyan hatásos, mint amit tettem. Erősen rágondoltam a vízre és arra, ahogy az ikreket körbeveszi. A víz hatalmas erővel tört ki a locsolócsőből, egyenesen Betti és Lexi felé vette az irányt. Nem akartam felkapni őket a levegőbe, ezért csak eláztattam őket. Amúgy arra is képes lettem volna. De most ne higgyétek azt, hogy egy erőszakos lány vagyok. Nem tudjátok, milyen így élni velük. Engem mindig is utáltak, legalábbis 'anyám' igen. Ezután következett egy kínos letolás és egy hatalmas büntetés. Mikor már azt hitem, ennél nem lehet rosszabb, az ikreket elküldték otthonról és apám egy levelet nyomott a kezembe. Apám azt mondta, elég nagy vagyok már ahhoz, hogy megértsem mi is a helyzet.. Anyám pattogott, hogy nem lenne szabad elolvasnom, mert úgy is elküld tizenhat évesen abba a hülye bentlakásos suliba. Elvettem a levelet és magamban olvasni kezdtem.
Ezután többféle tárggyal is próbálkoztam. Vicces volt a szomszéd nénitől ingyen sütiket csórni, úgy hogy az ikrek kerülnek emiatt bajba. Egy ideig persze elhitték a szüleink, aztán már nem, mivel egyik alkalommal ők kint játszottak és én akkor loptam a sütiket. Büntetést kaptam. Nincs több TV és édesség. Minimum ezer évig. Legalább is nekem az a két hét ezernek tűnt... Megtiltották, hogy használjam ezt a különös 'képességemet'. Egészen tizenöt éves koromig nem is csináltam semmi rosszat... az ikrekkel. A pár év alatt több mindenre is rájöttem: nem csak a tárgyakat tudom mozgatni, de a vízhez is jó érzékem van. Csak gondolj bele. Akkor leszel vizes, amikor Te szeretnéd. Egy balesetben arra is rájöttem, hogy tudok lélegezni a víz alatt. Épp arra gondoltam, hogy meghalok, mikor egy ösztön miatt lélegezni kezdtem. Ostoba cselekedet volt, de megérte, mert még most is élek. Igaz nem túl rózsás a helyzetem és ez a sikátor is nagyon sötét.... Legalább a koncert ingyen van. De majd később. Szóval egy éve épp az udvaron ücsörögtünk kint, mikor az ikrekkel nem játszhattam, mert 'eltiltottak' a közelükből - hosszú történet, inkább nem kezdek bele ebbe is. Mellettünk a locsolócsőből ment a víz, gondoltam, "Miért ne?". Meg is foghattam volna a csövet, de az nem lett volna olyan hatásos, mint amit tettem. Erősen rágondoltam a vízre és arra, ahogy az ikreket körbeveszi. A víz hatalmas erővel tört ki a locsolócsőből, egyenesen Betti és Lexi felé vette az irányt. Nem akartam felkapni őket a levegőbe, ezért csak eláztattam őket. Amúgy arra is képes lettem volna. De most ne higgyétek azt, hogy egy erőszakos lány vagyok. Nem tudjátok, milyen így élni velük. Engem mindig is utáltak, legalábbis 'anyám' igen. Ezután következett egy kínos letolás és egy hatalmas büntetés. Mikor már azt hitem, ennél nem lehet rosszabb, az ikreket elküldték otthonról és apám egy levelet nyomott a kezembe. Apám azt mondta, elég nagy vagyok már ahhoz, hogy megértsem mi is a helyzet.. Anyám pattogott, hogy nem lenne szabad elolvasnom, mert úgy is elküld tizenhat évesen abba a hülye bentlakásos suliba. Elvettem a levelet és magamban olvasni kezdtem.
"Kedves Anabel, gyermekünk!
Tudjuk, hogy imádod a görög történelmet. Akkor nagyon jól ismered a görög Isteneket. Mind a tizenkettőt és a további Kisisteneket. Tudod, néha még nekünk is lehetnek gyermekeink, mint például te is. Születésed nem olyan, mint egy átlag emberé. Két férfi szerelmes lett egy halandó nőbe. Nos, ha egy Isten egy halandótól szeretne gyermeket, akkor az nem egészen a szokásos módon történik. Anabel, te egy gyönyörű gondolat szüleménye vagy. Két Isten és egy halandó közös gondolatának szülötte. Nem szeretnénk elrémíteni téged semmitől, de azt tudnod kell, hogy nem csak ez a dolog ilyen furcsa. Hatalmas erő lakozik benned, hiszen két Isten lánya vagy. Édesanyád - mint már tudod, hiszen azért küldtük neked ezt a levelet, mert rájöttél a dolgokra - három hónapos korodban meghalt, így sajnos vele már nem találkozhatsz. Gyönyörű nő volt, nekünk elhiheted, és mindig nagyon szeretett téged. Az apák terén másként állunk. Egyikük Zeusz, az ég ura. HAGYD BÉKÉN A SZELEKET ÉS NE SZÓRJ VILLÁMOKAT!! A szobrokat pedig hagyd a helyükön, nem lenne jó, ha egyik napról a másikra a több tonnás Zeusz szobor eltűnne a talapzatról. Poszeidón, a másik édesapád. Ne csinálj hatalmas hullámokat és ne öntsd el az egész várost vízzel! A tárgyakat nyugodtan magadhoz repítheted és játszhatsz a vízzel, persze mérsékel. Lehet, hogy most nem érted meg, de egy napon majd rájössz, mekkora erő is lakozik benned.
Üdv, szeretett apáid; Zeusz és Poszeidón."
Üdv, szeretett apáid; Zeusz és Poszeidón."
Időbe telt, mire valami érthető szöveget kreáltam belőle - hála a diszlexiámnak. Szóval, ha jól értem akkor a szüleim Istenek ráadásul egy gondolati baba vagyok. Szuper. Anya halála nem rémiszt meg, tudom...
Ez legalább megmagyarázza a dolgokat. De... nem, nem. Biztosan csak álmodom. Istenek nincsenek. - gondoltam. Még ma se tudom, hogy mit higgyek. Tény, hogy furábbnál furább dolgokra vagyok képes, ilyen még például az, amikor a medencében vagyok ruhástól és nem leszek vizes - persze csak ha nem akarok - és valaki hozzámér az is azonnal megszárad. Vagy az, hogy engem nem tud megrázni az áram és villámok nincsenek a közelemben....
Hogy én Zeusz és Poszeidón lánya ? Na ne.
A dolgok egészen addig bonyolódtak körülöttem, míg két héttel ezelőtt el nem szöktem a nyugis Ausztrál kis városból. Nincs kedvem egy olyan családnál sínylődni, akik nem értenek meg és akik azt hiszik, hogy bediliztem. ( Mondjuk az tényleg elég furcsa volt, mikor felhoztam a "Tudok beszélni a tengeri halakkal" témát. ) A két hetes utazás során öt különböző városban kötöttem ki, de most letáboroztam Londonban. Egy koncertaréna hátsó bejáratánál lévő kis sikátorban húztam meg magam. Úgyse jár errefelé senki és nagyon remélem, hogy az énekesek se erre fognak majd kijönni. Fél tizenkettő és még mindig tombol a zene bentről. Az ingyen koncert már meg is van a mai napra. Sajnos az előbb tévedtem. Éjfél előtt pár perccel abbamaradt a zene és a sírásom közepette öt sötét alak lépett ki a hátsóajtón. A fényt azonnal eltüntettem a tenyeremből, - ugyanis így világítottam, hogy lássak is valamit a nagy sötétségben - majd előszedtem az elemlámpámat és bekapcsoltam. Az öt idegen énekes azonnal észrevett.
Lehet, hogy rossz ötlet volt a lámpát felkapcsolni?
Nem tudom. Mivel észrevettek nem hagyhatták ki, hogy ne szólítsanak meg.
- Hát te? - kérdezte valaki.
- Mi az? Még nem láttatok hosszú vörösbarna hajú lányt, sapkával a fején aki sír és a táskáján ül egy londoni sikátorban?
- És nagyon durcás. - tette hozzá az egyik.
- Te vagy az első.
- Te vagy az első.
Az egyik fiú a négy barátjával rémes sebességgel közelíteni kezdett felém
- Kérlek hagyjatok. - felálltam majd előrementem pár lépésnyit.
- Dehogy. Kapsz egy aláírást és utána hazamész, mint mindenki más a csarnokban.
- The Wanted? - Te szent tenger! Kedvenc együttesemmel akarok vitatkozni? Igen! - Hazamenni? Megvesztél? Még csak most menekültem meg otthonról. Itt minden nyugodtabbnak tűnik... Soha nem megyek haza és ne is kényszerítsetek. Otthon minden maga a pokol. Nekem elhiheted.
Megfordultam és visszamentem, nekidőltem a falnak majd mint egy rongybaba, lecsúsztam a táskámra. Újra sírni kezdtem. Az öt fiú értelmetlenül állt előttem, nem tudták, hogy most mit kezdjenek velem. Max felajánlotta, hogy menjek velük haza, ott lenne helyem aztán majd kiderül mi lesz később.
- Minden sikátorban gubbasztó lánynak felajánlottátok már ezt? - kérdeztem a könnyeimet törölgetve.
- Te vagy az első sikátoros csajszi, akivel eddig találkoztunk, na meg szimpatikus is vagy a számunkra. Nem ismerek más ilyen lányt rajtad kívül.
- Szerintem nem lenne jó ötlet. Inkább fogom magam és elmegyek valahova éjszakára és majd holnap keresek valami szállást.
- Ne akard, hogy kényszerítsük. Add a cuccod, majd mi visszük. Ugye nem akarsz megfagyni itt?
Miközben Jay beszélt Nathan odajött hozzám és segített felállni. Kedves tőle. Megfogta a jég hideg kezemet.
- Itt kabátom. Fázol. Vedd fel!
Miért is ne?
- Ausztráliában sokkal melegebb van. Biztos... Biztos, hogy nem fogok zavarni?
- Nem, de add a táskád. Majd ha zavarsz akkor szólunk, de ne számíts ilyenre. - felvettem Nathan kabátját és lassan a kocsihoz sétáltunk.
- Játszol valamilyen hangszeren? - kérdezte Siva. Max azonnal rászólt, hogy ne most bombázzon ilyen felesleges kérdéssel, de én csak elmosolyodtam, hiszen végre nem a múlt jár a fejemben.
- Látod! Mosolyog! - ujjongott Seev.
- Ami azt illeti gitáron és zongorán is játszok egy kicsit. A gitár jobban megy. De dobot ne adjatok a kezembe, azt nem tudok.
- Utolsó kérdés. - szólalt meg Tom - Hogy hívnak?
- Anabel.
Mikor kimondtam a nevemet Nathan barna szeme csillogni kezdett. Csak akkor vettem észre, hogy nagyon figyel engem. A fejem azonnal vörös lett, annyira elpirultam. Még mindig alig fér a fejembe, hogy most egyenesen a The Wanted fiúk lakására megyek. Ráadásként ott is fogok aludni. Kezd valami jó dolog is kisülni a random elszökésemből. Beszálltunk a kocsiba, a cuccaimat Siva és Jay elpakolta. Fél órányi autókázás után meg is érkeztünk. Mondjuk nekem pár percbe telt, mert a hátsóülésen Tom és Nathan között elaludtam. Nem volt túl kellemes arra ébredni, hogy az ujjaikkal bökdösnek és közben Csipkerózsikának szólítanak.
- Bocs, fiúk, nem is... nem is emlékszem arra, hogy elaludtam volna. Egy napi repülőzés fárasztó...
- Tudjuk. A cuccaidat felvittük az emeletre, a fürdőszoba és Nathan szobája között van egy kicsi kuckó, - annyira mondjuk nem kicsi, el lehet férni - az lesz a te szobád. - mondta Max, közben mindenki kiszállt a kocsiból. A srácok megmutatták hogy mit hol találok, ha kell valami.
Annyira várom már, hogy aludhassak. Már másfél napja egy percet se aludtam.
Kinyitottam az ajtót és belestem a szobába. Pont akkora, hogy elférjek. Ráadásul van minden, szekrény, asztal, ágy stb...Nem nézegettem sokáig. Fogtam magam és lefeküdtem. Hasra fordultam és már aludtam is. Közben elfelejtettem, hogy Nathan kabátja rajtam maradt - na meg a többi koszos cucc.
Megfordultam és visszamentem, nekidőltem a falnak majd mint egy rongybaba, lecsúsztam a táskámra. Újra sírni kezdtem. Az öt fiú értelmetlenül állt előttem, nem tudták, hogy most mit kezdjenek velem. Max felajánlotta, hogy menjek velük haza, ott lenne helyem aztán majd kiderül mi lesz később.
- Minden sikátorban gubbasztó lánynak felajánlottátok már ezt? - kérdeztem a könnyeimet törölgetve.
- Te vagy az első sikátoros csajszi, akivel eddig találkoztunk, na meg szimpatikus is vagy a számunkra. Nem ismerek más ilyen lányt rajtad kívül.
- Szerintem nem lenne jó ötlet. Inkább fogom magam és elmegyek valahova éjszakára és majd holnap keresek valami szállást.
- Ne akard, hogy kényszerítsük. Add a cuccod, majd mi visszük. Ugye nem akarsz megfagyni itt?
Miközben Jay beszélt Nathan odajött hozzám és segített felállni. Kedves tőle. Megfogta a jég hideg kezemet.
- Itt kabátom. Fázol. Vedd fel!
Miért is ne?
- Ausztráliában sokkal melegebb van. Biztos... Biztos, hogy nem fogok zavarni?
- Nem, de add a táskád. Majd ha zavarsz akkor szólunk, de ne számíts ilyenre. - felvettem Nathan kabátját és lassan a kocsihoz sétáltunk.
- Játszol valamilyen hangszeren? - kérdezte Siva. Max azonnal rászólt, hogy ne most bombázzon ilyen felesleges kérdéssel, de én csak elmosolyodtam, hiszen végre nem a múlt jár a fejemben.
- Látod! Mosolyog! - ujjongott Seev.
- Ami azt illeti gitáron és zongorán is játszok egy kicsit. A gitár jobban megy. De dobot ne adjatok a kezembe, azt nem tudok.
- Utolsó kérdés. - szólalt meg Tom - Hogy hívnak?
- Anabel.
Mikor kimondtam a nevemet Nathan barna szeme csillogni kezdett. Csak akkor vettem észre, hogy nagyon figyel engem. A fejem azonnal vörös lett, annyira elpirultam. Még mindig alig fér a fejembe, hogy most egyenesen a The Wanted fiúk lakására megyek. Ráadásként ott is fogok aludni. Kezd valami jó dolog is kisülni a random elszökésemből. Beszálltunk a kocsiba, a cuccaimat Siva és Jay elpakolta. Fél órányi autókázás után meg is érkeztünk. Mondjuk nekem pár percbe telt, mert a hátsóülésen Tom és Nathan között elaludtam. Nem volt túl kellemes arra ébredni, hogy az ujjaikkal bökdösnek és közben Csipkerózsikának szólítanak.
- Bocs, fiúk, nem is... nem is emlékszem arra, hogy elaludtam volna. Egy napi repülőzés fárasztó...
- Tudjuk. A cuccaidat felvittük az emeletre, a fürdőszoba és Nathan szobája között van egy kicsi kuckó, - annyira mondjuk nem kicsi, el lehet férni - az lesz a te szobád. - mondta Max, közben mindenki kiszállt a kocsiból. A srácok megmutatták hogy mit hol találok, ha kell valami.
Annyira várom már, hogy aludhassak. Már másfél napja egy percet se aludtam.
Kinyitottam az ajtót és belestem a szobába. Pont akkora, hogy elférjek. Ráadásul van minden, szekrény, asztal, ágy stb...Nem nézegettem sokáig. Fogtam magam és lefeküdtem. Hasra fordultam és már aludtam is. Közben elfelejtettem, hogy Nathan kabátja rajtam maradt - na meg a többi koszos cucc.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése